Mi mindenre nem tanítanak az iskolában? - s mi mindent felejtettnek el velünk mig felnőtté érünk?
Mi emberek már gyerekként megtanuljuk a kategóriákat, megtanulunk mindent kategóriába
sorolni, még akkor is ha nem lehet! Rend a lelke mindennek - mondják - de kérem szépen ez
nem a rendhez tartozik, hanem a dogmatizmushoz és kötődéshez stb.
Így elnézését kérem mindenkinek, amit itt tanulhat, nevezze bárminek is, a haladást, az erényt,
a szeretetet és békét, annak építését szolgálja, mindenkinek az egyedileg azt,
amit el tud vagy mer fogadni, a valóságból és önmagából.
A teljesség az amire mindannyian vágyunk, de értékének megfelelően, nem adják ingyen, meg kell érte dolgoznunk önmagunkkal.
Most hesználjunk szép és meggyőző szavakat, a teljesség a boldogság útja, a szeretet beteljesülése, a harmóniánk elérése,
a megnyugvás és béke, az elégedettség, elfogadás, vitalitás és erény megteremtése, elérése.
De ezt a szót, ami annyira jelentéssel teli, aminek hatalmas, önmagán túlmutató ereje van, nem mondhatjuk ki anélkül, hogy fejet ne hajtanánk annak a lábainál, aki a dharma legnagyszerűbb megtestesülése, amilyet a világ valaha is láthatott - Bhishma, Gangá fia, a kötelesség legcsodálatosabb inkarnációja lábainál.
A Hét Lényiség a Napban a Hét Szent Egyek, az Anya-szubsztancia Mátrixában a bennerejlő Erőtől önmagától ered.
"Tanuld megkülönböztetni a valódit a hamistól, az örökké-változót az örökké-valótól.
Mindenekfölött pedig tanuld elkülöníteni az észbeli tudást a szív bölcsességétől,
a "Szem tanát" a "Szív tanától". (A Csend hangja)
Harmincnyolc évvel ezelőtt, amint egy vasúti kocsiban egyedül ültem, látomásom volt az előttem lévő Útról. Gyorsan leírtam a látomást a következő versben. Azt hiszem, a költemény könnyedsége és sebessége egy mélyen bennem lévő visszaemlékezésnek tulajdonítható azokról a tapasztalatokról, amelyeket sok elmúlt élet folyamán szereztem, amint egyik lépést a másik után tettem meg a Szeretet Lépcsőjén:
A szeretet csúcspontja
Csupán csak fájdalom
Ne feledd, szív;
Minden kedves élmény
Nem más, mint mérték
Új fájdalomban.
Édesebb a szerelem,
Gyorsabb a bizonyság
Öröm, mely fájdalom;
Bár felhős az ég
Ne pihenj mindég
Az út szélén.
Mosoly és szerelem, (kacagás?)
Azután lemondás
Így nő a Szeretet;
Míg merőn bámulhatsz
A napnak sugarába,
S mégis túléled.
A Szeretet Lépcsőjén
Akarod, vagy nem is,
Most föl kell menned;
Aszott szív mégis virágzó,
Nélkülözve adni tudó -
Ó fenséges végzet.
Akkor még nem tudtam, hogy az egy prófétai látomás arról, ami a következő években rám várt. Mindenki számára a saját lépcsőjén tény az, hogy: "Akarod, vagy nem is, most föl kell menned."
Ha az Ösvényre léptünk, nincs visszatérés, sem igazi megállás, kivéve rövid időre, hogy összeszedjük magunkat és, hogy erőt gyűjtsünk a következő lépcsőfok megmászására. Továbbá, ha a lélek látta a világosság vakító látomását. "Míg merőn bámulhatsz a napnak sugarába, s mégis túléled". A lélek csaknem megrémül, és szeretné visszautasítani; de képtelen. Meg kell tanulnia a technikáját annak, hogyan kell minden ember számára felfedni a világosságot, letompítva vakító fényességét az ő számukra. Az élet, amint a karmának fizeti adósságát, újból és újból "megtagadja". Minden gyötrelem és viszontagság ellenére folytatnia kell, hogy másokat részesítsen a Szellem ajándékaiban. A sors, amit választott, valóban "fenséges végzet". Csak a keresztrefeszítés haláltusáját ismeri; még nem fedetett fel előtte a feltámadás és a mennybemenetel. De az "Istenben Atyja", Aki kiképzi őt, és Akinek munkájában részesül, látja helyette az elkerülhetetlen feltámadás és a mennybemenetel dicsőségét; Az ő Vezetőjének "örök karja" öleli őt magához, és az "Istenben Atyja", Aki egy vele bajtársiasságban és testvériességben, őrzi és tartja őt még a legkeményebb próbák idején is. Még, ha teljesen elszigetelten és egyedül érzi is magát, és úgy tűnik, hogy a feladat meghaladja erejét, nem szabad elveszítenie hitét, és a pokol legmélységesebb mélységében is ezt kell mondania: "Ő tudja, Ő tudja."